nagyon sok mindenen, a hogyan továbbon, a jelenen és a jövőn.

Három gyerekem van, nem tehetem meg, hogy elszúrom a jövőjüket. Mondjuk naponta jut eszembe, hogy el kell menni innen, de nem tudom hogyan lehet ezt okosan csinálni. Kicsit beszélek angolul, mégkicsitebb franciául. Tanultam németül, de nem szerettünk egymásba. Itt vannak a szüleim az apósomék, nem szívesen hagynám őket hátra, de naponta történnek olyan dolgok körülöttem, hogy már szállóigévé vált nálam a menjünk el innen, akár hova, bárhova.

Ameddig csak én mondogattam ezt itthon, addig józanabb pillanataimban arra jutottam, hogy ez csak az álmodozó lényem megnyilvánulása, de az utóbbi időben a megfontolt, sokkal aggódósabb, nehezen mozdítható férjem száját is többször elhagyta ez a mondat.

Na akkor most adva vagyon a helyzet, hogy menni kellene, de maradni is, gondolkodnom kellene, de igazából nincs min. A logika és a túlélési ösztönöm azt mondja menni kell, a beszari lényem meg nem látja a hogyant, és azt hogy hova.

Nem akarok itt maradni, intelektuális és érzelmi kilátástalanságba, anyagi rettenetben felnevleni a gyerekeimet. De vajon gyökér nélkül jó lenne?

Apukámék most voltak messze el. Az apropó amiért mentek szomorú volt. Meghalt a testvére, és a sírját mentek meglátogatni. Ha már útnak eredtek elvoltak egy hónapig. Jól érezték magukat, jó helyen voltak, szépeket láttak, szerették őket a családtagok. 

Mikor hazajöttek, a csemetéim - akik pótnagymamának tekintették a nagynénémet (a meghalt testvért) - mindent kikérdeztek, majd szomorúan állapították meg, hogy mi már nem tudjuk meglátogatni őket soha többé.

Ennek kapcsán az is szóba került, hogy ugye apukámék hárman voltak tesvérek. Ketten 1956-ban elmentek, ő maradt itthon, vigyázott a szüleire, meg azt is mondta nem volt elég bátor hozzá. Így viszont úgy alakult a sorsuk, hogy három földrészen élték le életüket. A középső testvér Argentínában élt és halt meg, 2002-es haláláig soha nem találkozott apukámmal. Gyerekkoromban jó sokáig nem is tudtam, hogy hárman voltak, később kiderült, hogy nagyon jó testvérek voltak annó, pedig nem volt egyszerű életük. Sok kedves sztorit hallgattam a nagynénémtől, apukámtól sőt még régen a nagymamámtól is a gyerekkorukról. 

Ettől nagyon szomorú a szívem, nekem is 3 van, korban pont úgy egymáshoz mint apukámék voltak, nem szeretném, hogy ennyire szétszórva legyenek. Nem kell együtt lenniük egész életükben, de legalább legyenek egy földrészen. (Mondjuk nem ártana, ha mi is ott lennénk valahol pár ezer km-es körzetben) Ehhez viszon együtt kell elmennünk, valamikor most.

Lehet, hogy nem is kell gondolkodnom tovább, csak cselekedni kell, gyorsan, hatékonyan.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.